Zene

Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című novellájában János csizmadia kilenc gyermekét nevelte egyedül. Karácsony este ajándék híján szép, hangzatos éneket tanított népes családjának. A vidám dalra felfigyelt a gazdag, mogorva szomszéd. Átkopogott János mesterhez és ezer pengőt nyomott a csizmadia kérges tenyerébe, csak tegyen kedvére és ne énekeljen többet gyermekeivel. Duzzogva hallgattak el az apróságok, nem volt szabad énekelni. Az egyre szorítóbb csendben egyszer csak azon vette észre magát János, hogy újra elkezd dúdolni. Először a szájára ütött, hanem aztán gondolt egyet, kivette az ezerforintost a ládából, és futott vele a nagyságos úrhoz visszaadni. Hazaérve sorba csókolta valamennyi gyermekét, s rákezdték tiszta szívből újra: „Krisztus urunknak áldott születésén…”

Ez a szép történet arról szól, hogy zene, ének nélkül nem lehet élni. A Waldorf-iskolában ezért része minden napnak, minden szakórának a zene, az éneklés. Nem azért, hogy zenészeket képezzen az iskola, hanem mert a zene - más művészi tevékenységekkel együtt - döntő szerepet játszik a lelki élet egészének fejlődésében, összehangolásában. A zene hatása átöleli az embert, formálja, kihat egész személyiségére. Az értékes zene fogékonnyá teszi az embert a "szép" befogadására, formálja ízlését, emberi magatartását.

Ma a megváltozott életformájú családokban a televízió, a rádió túl sok idegenszerű zenei ingert jelent, mely kioltja, eltompítja természetes hallásunkat. Ennek az ellensúlyozása lehet egy olyan felelős zenei nevelés, egy olyan iskola, amelyben rendszeres zenei hatások érik gyermekeinket, ahol megtanulnak figyelni a hangokra, dallamokra. A Waldorf-iskolában a zenei nevelés nem csupán technikai szempontok szerint történik, amihez a gyerekeknek igazodni, idomulni kell, hanem szükségesnek tartja a gyermek lelki habitusához, életkori sajátosságaihoz igazítani a tanítást, nevelést. Ezeket a különböző életszakaszokat Rudolf Steiner egy-egy hangközzel jellemezte.

A kilencéves korig terjedő időszakot egy egységben „kvint-hangulatnak” nevezte. A gyermek még egységben él a külső világgal, legfontosabb hangszere a saját hangja.

A kilenc és tizenkét éves kor között a „terchangulat” következik. A nyiladozó belső érzésvilág, a szimpátia és antipátia érzései erősödnek fel. Az éneklés mellett ez az egyéni, személyre szabott hangszer választásának ideje.

Tizenkettőtől tizenöt éves korig az „oktávhangulatról” beszél Rudolf Steiner. Az oktávérzés a felnőttség, az önazonosság, a tudatos, éber „én” érzése. A diákok belemerülnek a klasszikus harmóniák világába, de kóstolgatják már a huszadik századi hangzásokat is.

A Waldorf-iskola első nyolc évében a nap az úgynevezett „ritmikus résszel” kezdődik, amelynek célja, hogy felébressze a gyerekeket, összekovácsolja az osztályközösséget, és ráhangolja őket a tulajdonképpeni tanításra. A gyerekek ilyenkor az osztálytanító vezetésével furulyáznak, énekelnek, szavalnak, az első osztályokban ritmusgyakorlatokat végeznek, tapssal, lábdobogással, koruknak megfelelő beszédgyakorlatokkal művelik beszédkészségüket. A főoktatás során az alsóbb osztályokban szintén minden tantárgyban helyet kap a festés, a gyurmázás, a szavalás mellett a zene is. A szakórákon: az idegen nyelvek tanítása során, a testnevelés órákon is fontos szerepe van az éneklésnek, a ritmusnak, az euritmia órán pedig az élő zongorakíséret adja meg a hátteret a gyerekek művészi mozgásához. Amellett, hogy a legkülönbözőbb tantárgyakban is helyet kap a zene, van külön ének szakóra is, ahol az adott életkornak és az adott osztályközösségnek megfelelő, sokszor különböző kultúrákból származó dalokat tanulnak a gyerekek.

A Fészek Waldorf Iskolában az első 8 osztályban heti két szakórában tanulnak zenét a gyerekek.

Évente kétszer koncerten lépnek fel azok a tanulók, akik hangszeren játszanak: a Márton-napi bazáron és húsvétkor. A hétfő reggeli közös kezdésen és az ünnepekkor - a Márton-napi lámpás meneten, az adventi időszakban, farsangkor, Szent János napon - együtt énekelnek gyerekek, tanárok és szülők.